Tiszta kézzel

Nyilvánvalóan nem a Sláger -, illetve a Danubius Rádió megszüntetése itt a szomorú üzenet, hanem az a gerinctelen összeborulás, amely a színfalak elõtt sosem látott jelenet volt ezelõtt. A Fidesz és MSZP telhetetlenségének köszönhetõen, egy egész ország gyõzõdhetett meg arról, hogy hogyan lehet mindenkit hülyének nézni, beleértve az érintett nemzetközi médiabirodalmakat is, amelyek gondolom jókora összegeket invesztáltak már a pártok „meggyõzésére”.

Ez az eset megmutatta, hogy eddig drámaian megjátszott ellentét csak egy hatalmas kamu, jó nagy és tartós gumicsont. Mintegy rosszindulatú rákos daganat, úgy élõsködik az országon a sok ingyenélõ politikus, és félõ, hogy az ország lassan belehal ebbe a szörnyû állapotba.
Ha a hasonlatot tovább folytatom Orbán Viktor és kádereinek következõ regnálása, amely már szinte biztosan elkerülhetetlen, egy durva kemoterápiához lesz hasonlítható. Félõ, hogy azt a „hibát” mégegyszer nem követik el, azaz, hogy egyáltalán esély legyen a megbuktatásukra. És hogy a szervezet (amely itt a magyar demokrácia szinonimája) túléli-e, arra egyre kevesebb esélyt látok. Mindenestre nem elképzelhetetlen, hogy Orbán lesz Közép-Európa Lukasenkoja.   

A cél nem más, mint a végletes orwelli agymosás, amellyel még hosszú ideig bebetonozhatja magát az a megújulásra képtelen politikus generáció, akik csak annak köszönhetik magasra ívelõ pályájukat, hogy anno (rendszerváltás idején) jó helyen és idõben voltak. Persze idõközben több pénzügyi holdudvar is megvásárolta õket, amelyeknek ezer szállal lettek az lekötelezettjeik, és amelyeknek köszönhetõen mára már a politikai maffia kifejezés sem túlzás a magyar közéletre. Emellett felvásárolták, megfélemlítették a magyar „értelmiség” jelentõs részét, illetve folyamatban van az újabb generáció kitenyésztése. Számomra a leggusztustalanabb jelenség az egyes egyházak (pl. református) lefekvése és bemocskolódása, ezzel sok jóhiszemû ember szemében szentesítvén a valójában erkölcsileg vállalhatatlan klientúrát. 

Milyen ország az, ahol a politikai pártokhoz és pénzembereihez köthetõ vállalkozások leküzdhetetlen elõnyt élveznek az adófizetõk pénzének újraosztásakor (pályáztatás)? Milyen ország az, ahol pl. egy közigazgatási állást nem rátermettség, hanem a politikai hátszél alapján ítélnek oda? Miféle ország az, ahol a politikai elit és a gazdasági élet kontraszelektál, és ahol a gazembereknek áll a zászló? Minden csak demokratikus nem!
Az ilyen ország egy hosszú idõre kódoltan vesztes ország marad, hiszen ez a politikai klientúra már számtalanszor bebizonyította, hogy a mindenkori pártérdek magasabb rendû, mint az ország érdeke. Azt hiszem nem kérdés, hogy szinte minden párt kiállította magáról a bizonyítványt. Egyik kutya, másik eb.

Véleményem szerint a 2010-es választások történelmi lehetõséget hordoznak magukban. Konkrétan azért, mert talán az utolsó esély arra, hogy nemet mondjunk az egyre torzabb képet nyújtó értékrendszerben kiüresedett maszlagra. Bár ugye a választók jelentõs része értelmileg menthetetlen, de az egyre növekvõ elégedetlenség most még nem is sejtett pofonokat adhat a jövõt felélõ politikai osztálynak. Nyílván ez többféle módon nyilvánulhat meg, például intõ formája az egyfajta polgári engedetlenségbõl (passzivitásból) fakadó érvénytelen országgyûlési választás, és annak társadalomformáló következményei...

Ha valami hasonló nem fog bekövetkezni, akkor egy-két év és a fideszes WC-ben Lendvai Ildikó képébe törölhetik a feneküket és fordítva. Közben pedig még több értékesebbnél értékesebb (diplomás) fiatal fogja itthagyni ezt a méltóbb jövõképet nyújtani képtelen országot. Ezzel még kevesebb esélyt adva a megváltó változás, és talán egy új rendszerváltás bekövetkezésének. Vészesen fogy a türelem!

Az iraki háború kirobbantása óta egy szót sem hiszek el az amerikai és egyes európai országok által ontott szóvirágból, amelyek az általuk kreált nemzetközi terrorizmus rémérõl zengtek és miközben a világbékérõl és demokráciáról papoltak, a valóságban  legújabbkori közönséges gyarmatosítás folyik. A tõkének kellett Irak szûz területe, de legfõképpen a hatalmas mennyiségû kõolaja. Méghogy demokrácia! A kapitalizmusnak nem cél a demokrácia, hanem eszköz a korlátlan, határok nélküli egyetemes tulajdonjoghoz és profithoz. Például az általános választójog is a fenti célt szolgálja, egyszerûen fogalmazva kevesebb az okos ember, mint a buta, akiket könnyedén be lehet idomítani.

A kapitalizmus ez én felfogásomban már nemcsak egy közgazdasági rendszer, hanem egy elfajzott, telhetetlenné vált, az emberek gondjaira érzéketlen, totális világhatalomra törõ személyek, pénzügyi körök és gazdasági társaságok mûködésének játékszabálya.
Makroszinten nézve, a szabad verseny, kereslet-kínálat egyensúlya napjainkra elméleti kategóriává váltak, hiszen a nagy befolyással (sok pénzzel) rendelkezõ pénzügyi körök mesterségesen képesek saját érdeküknek megfelelõen deformálni a piacot. Elég csak arra a példára gondolnunk, ha egy kisvárosba egy „multi” beteszi a lábát, hasonló profilú kisvállalkozások sora fog tönkremenni, hiszen bolhákká válnak az elefánt mellett.

Visszatérve a világválságra, nem lehetetlen, hogy ez (is) a nagytõkések által mesterségesen, a rendelkezésükre álló hatalmas mennyiségû pénz kivonásával, valamint átrendezésével keltett hullám, amely nem szolgál egyebet, csak számukra még nagyobb profit elérését.
Gondoljunk csak bele, mekkorát estek a piaci árak a gazdaság minden területén (pl. tõzsde, ingatlanpiac stb.)! Nem más ez, mint a piacok újrafelosztása, és megszerzése a válság elõtti árnál sokkal olcsóbban. Tehát még inkább koncentrálódik a tõke egy szûk kör kezében, amely még nagyobb globális hatalmat is jelent.
Régi recept, hogy az IMF-en keresztül történik a vadászmezõ kiszélesítése, hiszen a nehéz helyzetbe került, vagy kényszeríttet országok politikai elitjei csúszva-mászva esedeznek a totális piacnyitás feltételével folyósított milliárdokért, persze nem a hazájukért teszik mindezt, hanem saját politikai túlélésükért.      

Az is láthattuk, hogy Brüsszelben a tõke szabad áramlásának alapelve nagyobb becsben van tartva a Sólyom Lászlóénál. Az EU ennek a fentebb emlegetett pénzügyi összeborulásnak ugyanúgy részese, és inkább egy gazdasági unió, mint szellemi, kulturális, politikai értelemben vett egység.  

Miért viszi (vitte) a világot zsákutcába a kapitalizmus? Mert igazságtalan, embertelen, és jövõfelélõ.

Igazságtalan, mert hatalmas vagyoni különbségeket eredményez, amelyek egyre inkább hatványozottan és szélsõségesebben jelentkeznek. A Föld javaiból arányosan csak keveseknek van módja részesülni, pedig a Föld egyetemlegesen minden lakójáé.

Embertelen, mert ahol a pénz az úr az emberi értékek elvesznek. A farkastörvények világa az önzõ és gátlástalan személyiségeknek kedvez, „felemelkedést” rendszerint csak nekik biztosít.
Embertelen, mert a kapitalizmus képtelen mindenkinek munkát, saját otthont biztosítani, amelyeket alapvetõ emberi lételemnek tartok. Ráadásul emlékeztet a rabszolgatartó, illetve feudális társadalomra, a kapitalizmusban a függõségi viszony a tulajdonjog koncentrációban, a hitelekben, az értelmi leépítésben stb. érhetõ tetten. A kapitalizmus egy életen át dolgoztat  aprópénzért más hasznára, hogy 60-65 évesen roncsként, betegen visszakapd a szabadságodat, ha egyáltalán megéred.
Embertelen, mert a kapitalizmus a fogyasztó embert szereti és nem a gondolkodót, pedig az embert az utóbbi képesség tette naggyá.

A legtragikusabb tulajdonsága, hogy jövõfelélõ, mert inkább kockára teszi a Föld élõvilágának (emberiségét is) létét, minthogy alapvetõen változtatna tisztán profittermelõ mentalitásán. Az emberek nagy része nem a Földön él, hanem a média, reklámipar által kreált fiktív világban, ahol látszólag minden szép és minden jó. Ráadásul az emberiség abban a sznob tévelygésben nyugtatja magát, hogy ura a Földnek, amely nyilvánvalóan csak illúzió. Ez effajta tudatlan, közömbös mentalitás is a fogyasztói társadalom torzszülöttje. Szokták mondani: „Isten nem ver bottal”. Fájdalmas ára lesz annak, hogy az emberek nem képesek megérteni, hogy a Föld további hasonló mértékû terhelése hamarosan beláthatatlan következményekkel FOG járni.

Annyira nincs fenntarthatóbb és igazságosabb gazdasági rendszer, minthogy nincs a kõolajnak alternatívája! Az ember sokkal fantasztikusabb és tehetségesebb lény, minthogy fogyasztógéppé, a pénzhajhász robot szerepébe kényszerítsék. Ne hagyjuk magunkat hülyének nézni, és szerintem érdemes bojkottálni a köztudottan kizsákmányoló, éhbérért foglalkoztató, szeméttermelõ cégeket, mindannyian jobban járunk, ha az egészségesebb hazai termékeket preferáljuk.

Õszintén hiszem, hogy egyszer eljön az idõ, amikor az embert nem anyagi helyzete alapján fogják megítélni, tud érvényesülni, hanem valós emberi értékei alapján.

Többek között engem sem nyugtatott meg a szervezõk egy héttel a rendezvény elõtt, a környék lakói részére postázott tájékoztató levele, amelyben képletesen szólva már csak fût-fát nem ígértek meg, már azért sem, mert az talán a fesztivál végére nem marad.
A lényegre térve hihetetlen felelõtlenségnek tartom azt, hogy Debrecen egyetlen természeti kincsét, a Nagyerdõt és közvetlen környékét ilyen veszélynek teszik ki. Lássuk konkrétan. A szervezõk közel 40 ezer (!) látogatóra számítanak. Azt hiszem, nem nehéz elképzelni, hogy ekkora tömeg viszonylag kis területen (Nagyerdei Stadion és környéke) 5 napon keresztül akaratlanul is mekkora kárt tud tenni. Elég csak abba belegondolnunk, hogy nem mindenki tud a szállásért fizetni, ezért félõ, hogy sokan majd egyszerûen betelepülnek az erdõbe. De említhetném a hatalmas mennyiségû szemetet, a kriminalizációt stb.

Ez még a „kisebbik” probléma. Teljesen nyilvánvaló tény, hogy a fesztiválok sajátja az állandó és hatalmas hangzavar, amely nem áll meg a rendezvények kijáratánál. Valójában ez az a momentum, amely már erkölcsi aggályokat is felvet. Egyszerûen hihetetlen, hogy egy 5 napos fesztivált hogyan engedélyezhetnek a város szinte egyetlen rekreációs helyszínén egy idõsek otthona, egy klinika, egy temetõ, és nem utolsó sorban egy állatkert stb. közvetlen (!) közelében. Kósa Lajos, a „szuperintelligens” debreceni polgármester a fenti felvetésre úgy reagált, hogy nagyon sajnálja, de az állatokat nem kérdezték meg…. 
Persze nemcsak az állatkert lakóit nem „nyilatkoztatták”, hanem a környék jelentõs részben idõs lakóit sem.

Természetesen a helyszínválasztás egyáltalán nem véletlen. Mindenki tudja, hogy a fesztiválszervezés általában hatalmas üzlet, másrészt elég csak abba belegondolnunk hány szórakozóhely, szálloda stb. található a Csónakázó-tó környékén, amelyek tulajdonosai a fesztiválnak köszönhetõen extraprofitot tehetnek zsebre. Egyébként is, már többször bebizonyosodott, hogy a debreceni városvezetés érdekrendszerében ezen üzleti érdekek sokkal többet nyomnak a latban, mint a természeti környezet védelme.

Bízom abban, hogy ez lesz az elsõ és utolsó nagyerdei helyszíne bármiféle hasonló, nagyobb szabású fesztiválnak, és azokat a jövõben arra alkalmas területre szervezik. Hiszem ezt úgy, hogy nem a fesztiválozók és a „nyitott város” ellen beszélek. A debreceni nem „fesztiválozós” polgárok nevében kérem a szervezõket és a résztvevõket, hogy valóban tegyenek meg mindent a Nagyerdõ védelme és a közelében élõ, pihenésre vágyó lakosok nyugalma érdekében.

A választás summája nem túlságosan rózsás. Talán utolsó figyelmeztetés a hosszú évek alatt beidegzõdött, a valóságtól, a hétköznapi emberektõl eltávolodott politikai elitnek, hogy hiteltelenek és unalmasak vagytok. Ennek a véleménynek a megtestesítõje többek között a Jobbik eredménye, amely pszichológiai bombaként hatott országszerte. Populizmusságát tekintve egy kaptafára megy a Fidesszel, nem is csoda, hiszen annak gyengítésére lett megerõsítve, azonban a Fidesznél jobban felkavarja a lézengõ agysejteket. A Jobbik nem tett mást, mint hogy felsorolta az összes létezõ, vagy létezõnek beállított magyarországi problémát, és azok orvoslására hangzatos fogadalmat tett. A Fideszhez hasonlóan, a konkrét megoldási javaslatokkal, hatáselemzésekkel már nem terhelték a potenciális választók „világképét”. Megoldanak mindent és kész. Ja, hogy az Európai Unióban élünk, és hogy piacgazdaság van, amelyeknek megvannak a maga törvényei, törvényszerûségei, amelynek mi is szerves részei vagyunk, ezért például a multikat nem kergethetjük ki csak úgy, és ha ez mégis megtörténne, akkor összeomlana az ország gazdasága stb. típusú következmények lemaradtak a nemzetieskedõ frázisokból. Mellveregetéssel, vonulgatással, zsidózással az Európai Unióban nem sok mindent lehet elérni a magyar ügyekért. 

Másrészt Orbán Viktorhoz hasonlóan a Hisztérika (Morvai Krisztina), aki még a „gyõzelem” estéjén is képtelen volt papír nélkül megszólalni, elfelejtette tudatni a szimpatizánsokkal, hogy a Jobbik retorikájában szereplõ vérmesebb követeléseket sohasem fogják tudni megvalósítani, hiszen vélhetõen sohasem lesz a Jobbik parlamenti többségben, és a Fidesz sem fog saját magának ártó elképzeléseket támogatni. Szintén elgondolkodtató, hogy több reklámszakember véleménye szerint a Jobbik EP kampánya több száz millió forintba került. Nyilvánvaló, hogy a törvényes források csak töredékét fedezték a kampányköltségeknek, hogy a többi honnan volt, azt gondolom a kérdés nem költõi. Gondoljunk csak bele, (csak) a Jobbik további erõsödésével elkerülhetõ a Fidesz alkotmányozó (2/3-os) hatalma.

A Fidesz egyre zsugorodó szavazógépezete még most is ugrott a hívó szóra. Bár részemrõl nem túlságosan meggyõzõ az a 1,6 milliós „nép hangja” fõleg, ha a 8 millió választóhoz viszonyítjuk, de azért sikerült harmadjára is elhitetni (becsapni) a választókkal, hogy a szavazás után kormánybuktatás lesz. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a Fidesznek a jelenlegi helyzetben is felérne egy öngyilkossággal az elõrehozott választás. Persze a mostani retorika is a kormány lemondásának követelésérõl szól, de tették és teszik ezt abban a tudatban, hogy a kormánypártok kezében a döntés, és minden jel szerint eszük ágában sincs lemondatni a kormányt.

Az MSZP totális veresége várható volt. Köszönhetõ ez az utóbbi évek szerencsétlenkedésének. Alkalmatlan, elkopott, lejáratott arcok, rossz kampány, kiüresedett baloldaliság, értékrendbeli káosz, hatalom és pozícióféltés jellemzi a középpárttá aszalódott MSZP-t. Saját maguk kapzsiságának, vakságának csapdájába estek bele, és végsõ soron belehúzták ebbe a csapdába az országot is. Az MSZP-SZDSZ koalíció kálváriája valószínûleg csak 2010-ben fog véget érni, hiszen addig is idõt nyernek, felragasztanak néhány tapaszt az ezer lyuktól süllyedõ Magyarországra, azonban a csodát hiába várják. A kormány életben tartásával 2010-ben akár megsemmisítõ vereséget is elszenvedhetnek, tehát nagy kockázatot vállalnak. A válságkezelõ megszorítások esetleges pozitív hatásai (ha egyáltalán lesznek olyanok) édes kevés lesz még a középpártisághoz is.

Az SZDSZ haláltusája az MSZP-hez roppant hasonló okokra vezethetõ vissza, amelyhez rá tesz jó néhány lapáttal az a kétszínû kormányzati szerepjáték, amelyet már nem tolerált tovább az egyébként nem hülye volt Szadeszes szavazó. Szerintem ebbõl a helyzetbõl már egy esetleges koalíciós szakítás sem jelentene kiutat.

Hogy „hazai” vizekre evezzek, nagy örömmel tölt el az MDF jónak mondható szereplése, amely véleményem szerint vízválasztó jelentõséggel bírt a párt jövõjét tekintve. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezzel egy új, virágzó korszak kezdõdött az MDF életében. Történt ez annak ellenére, hogy a „belsõ” ellenzék az utóbbi 8-9 hónapban mindent megtett azért, hogy botránypárttá silányítsa a párt megítélését. Számomra hihetetlen, hogy ennyien átlátták a helyzetet és megértették az MDF és Bokros Lajos üzeneteit. Külön elgondolkodtató, hogy a városokban, azon belül is az (fiatal) értelmiségiek körében nagyobb az MDF támogatottsága (debreceni tapasztalat). Ezek után már hiába mérik alul a közvéleménykutató cégek, már hiába mondják egyes pártfinanszírozott politológusok, hogy úgy sem jut be, mert harmadjára bizonyosodott be az ellenkezõje. Bokros Lajos személye és listavezetõi helye zseniális döntés volt, és hasonló kaliberû, hiteles arcok bevonásával, a belsõ ellenzék elkergetésével 2010-ben játszva hozhatja a párt a 10 %-ot, sõt! 

A belpolitikai helyzetre visszatérve, egyértelmû, hogy az ország érdeke elméletileg az elõrehozott választás lenne, hiszen stabil és hosszabb mandátumú kormány tud csak az igazi reformokba fogni. Azon kívül, hogy ezzel a Fidesz eddigi mellébeszélése legalább leleplezõdne, sajnos nem túlságosan megnyugtató meglepetéseket is tartogathat Orbán Viktor második regnálása, amelyre elkötelezett demokrataként aggodalommal gondolok.

Sajnos viszonylag könnyen, és rövid idõ alatt elérték azt, hogy a gazdasági szétforgácsolás együtt járjon az értelmivel is. Magyarországon nincs egészséges kultúrája a demokráciának, mivel 1990 elõtt errefelé sohasem volt. A szociális állam (álom) víziója, az öngondoskodási képesség korlátozottsága, a közösségtudat tekintélyelvû fejlõdése, a nemzettudat évtizedes elnyomása, majd az új rendszer, a piacgazdaság hirtelen „bevezetése” és annak negatív következményei, magukban hordozták a lehetõségét annak, hogy egy teljesen összekuszálódott, értékrendben irracionálisan elkorcsosult politikai paletta jöjjön létre.

Ma hazánkban még mindig a baloldali, az egyént minden élethelyzetben pénzelõ állam víziójával lehet választást nyerni, amely hamis víziót a Fidesz vette el teljes mértékben az eredeti „tulajdonosától”, az MSZP-tõl. De nem ez volt elsõ eset a Fidesztõl. Mivel errefelé a világért sem akart beérni az a bizonyos narancs, ezért szakítottak az SZDSZ által tartósan lefoglalt liberális „gondolkodással” és az MDF 1994-es törvényszerû meggyengülését kihasználva, pálfordulattal lettek az egykori MSZMP tagok, illetve KISZ titkárok hirtelen hithû hazafiak. Emígyen egyesült, az egyébként egymásnak ellentmondó két értékrend egy még mindig jobboldalinak mondott pártban, persze történt ez azért, hogy minél többféle, felületesen gondolkozó elmét megszerezhessenek. 

Az utóbbi tervük döbbenetesen jól sikerült, hiszen amennyire lehet hinni a közvéleménykutatásoknak, a Fidesz a választók 30-35 %-ának szavazatát zsebelheti be. Számomra az a legfélelmetesebb, hogy ez a 2,5 millió ember csak szóvirágokra szavaz, hiszen továbbra sem tudjuk konkrétan, hogy mit tenne a Fidesz jelenleg és a jövõben. Bár lehet, hogy jobb is! Valamelyik nap egy Fidesz közeli ismerõstõl kértem számon, hogy ha annyira mindenhatóak, miért nem adtak/adnak tanácsot, programot a jelenlegi gazdasági helyzet mihamarabbi megoldására. A válasz erre az volt, hogy csak nem gondolom, hogy segíteni fognak az MSZP kormánynak!? Erre, mély megdöbbenésemet palástolva, félperces néma csönddel reagáltam. No komment kategória. 

Ha jól meggondoljuk, ezek után törvényszerû, hogy a szó szerint elértéktelenített MSZP-SZDSZ szinte lenullázta magát. Persze ezt maguknak is köszönhetik. Ennyi „szerencsétlent” egy rakáson ritkán lát az ember, nem is csoda, hogy 7 év alatt ide jutottunk. Remélem, az egykori MSZP szavazók nem fogják az utóbbi évek semmittevését, hazugságait és a Gyurcsány-kormány távozása körüli tragikomikus színjátékot  egykönnyen megbocsátani. A Bajnai-kormány intézkedései csak a sebet ecsetelik, de nem gyógyítják be. Ezek csak a rövidtavú válságkezelésre valók (amelyek egyébként elkerülhetetlenek), de semmiképpen sem reformok.

A Fidesz gyengítésére az MSZP-nek egyetlen mentsvára maradt, az egyre inkább izmosodó és mesterségesen tüzelt magyar szélsõjobb. Az utóbbi idõkben napvilágot látott dokumentum alapján is nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldal és egyéb források (pl. orosz!!) pénzelték és pénzelik, a láthatóan kellõ anyagi bázissal rendelkezõ szélsõjobbot, közte a Jobbikot. Ezen képlet alapján könnyedén megfejthetõ az, hogy a szélsõbal hogyan tudja idõnként a szükséges mennyiségû ajánlószelvényt összegyûjteni, és ezzel valamelyest az MSZP eredményét gyengíteni.
Mindenesetre a szélsõjobb megerõsödése mindenképpen a rendszerváltás utáni politikai elit tevékenységének szégyene és felelõssége. Fontos, hogy beszéljünk a problémákról és tegyünk valamit ellene, de a populista, agresszív és idõnként neofasiszta típusú politikai „kultúra” semmit sem segít nemzetünk helyzetén, inkább csak annyit érünk el vele, hogy felhergeljük „ellenségeinket”. Bár, azt gondolom, hogy a Jobbik esetében is inkább a hatalomért (pozíciókért) folytatott játszadozásról van szó, mint sem tisztán nemzetmegmentési szándékról.

Ki kell mondjuk, hogy ma Magyarországon egyetlen konstruktívan, felelõsen politizáló, következetes párt maradt, az MDF. Annak ellenére, hogy a többi politikai tömörülés (fõleg a Fidesz) utóbbi években minden eszközt bevetett azért, hogy lejáratsák, szalámi taktikákkal tönkretegyék a pártot, ez szerencsére nem sikerült és innen üzenjük, nem is fog sikerülni.
Az MDF volt az egyetlen, aki a választásokkor, parlamenti szavazásokkor nem népszerûséget hajhászott, hanem kíméletlenül lerántotta a leplet arról a káros politikai kultúráról, amely csõdközeli helyzetbe sodorta az országot. Arról a kompromisszum képtelen, gyûlölködõ, korrupt és demagóg politikáról, amellyel a két nagy párt igyekezett végletesen megosztani az országot.

Ennek is köszönhetõen tudom, hogy sokan elfordulnak a közéleti kérdésektõl és nem kívánnak élni választójogukkal sem. Sajnos azonban az effajta passzivitás csak ront a jelenlegi helyzeten, hiszen ezzel a populista pártok malmára hajtják a vizet, amelyek nem sok jóval kecsegtetnek a jövõt illetõen.

Az MDF a demokratikusan gondolkozó, a szélsõséget, az utóbbi évek terméketlen állóháborúját megelégelõ, a hazáért felelõsséget érzõ emberek pártja, akik intelligens, szakmai és építõ jellegû érdekképviseletet várnak el.

Már ekkor gyanús volt az egész lemondási hercehurca. Továbbgondolva az egészet, teljesen nyilvánvaló, hogy egy átlátszó taktikai húzásról van szó, aminek valószínûleg igen sok választó be fog dõlni. A Fidesz ezzel gyakorlatilag újradefiniálhatja saját magát, hiszen Gyurcsány látszólagos lelépésével „logikailag” kiesett az a mesterségesen gerjesztett ellenségkép, amellyel a 2006-os õszi választásokon agyonnyerték magukat. Meggyõzõdésem, hogy Gyurcsány lemondásának a Fidesz örül a legkevésbé. Gyurcsány 2006-2007-ben hatalmasat hibázott azzal, hogy már akkor nem vette a kalapját, hiszen állandó és zsíros táptalajt adott az ócsárolására berendezkedõ primitív Fidesz retorikának. Úgy ahogy sokan, valószínûleg Gyurcsány se gondolta, hogy a Fidesz idáig fogja feszíteni a húrt, és ennyire blokkolja a kormány tevékenységét. 

Visszatérõ magyar állapot, hogy ott vagyunk, ahol a part szakad. Egy év múlva választások lesznek, éppen ezért nem hiszek a csodában. Az MSZP és az SZDSZ retteg az elõrehozott választásoktól, és a totális (2/3-os) Fidesz gyõzelemtõl, megjegyzem nem alaptalanul. A Fidesz valójában ugyanúgy retteg az elõrehozott választásoktól, hiszen akkor hamar kiderülne, hogy félrevezették a népet, hiszen fogalmuk sincs, mit is kellene konkrétan tenni, vagy ha mégis, az 180 fokos ellentéte lenne az eddig kommunikálttal. Szerintem a Fidesz abban bízik, hogy a többi párt megszavaz egy olyan „balekot” miniszterelnöknek (pl. Bokros), aki az elengedhetetlenül szükséges és fájdalmas intézkedéseket legalább beindítja, hogy majd 2010-ben nekik ennyivel is könnyebb dolguk legyen. Ezt a forgatókönyvet már egyszer sikeresen eljátszották (1996-1998).

Ami az MSZP-t illeti, éppen a közeli választások, valamint a még egy darabig fedezetet nyújtó IMF hitel miatt félõ, hogy egy évet mégis adnak a népszerûségszerzésnek, azaz továbbra sem lépnek a reformok rögös és népszerûtlen útjára egy új, „belsõ” miniszterelnökkel.  Bár lehet, hogy úgy vannak vele, hogy ennél mélyebbre már úgysem lehet süllyedni, ezért utánunk az özönvíz alapon mégis bevállalják a megszorításokat. De mint írtam, már nem hiszek a csodákban.

Persze, a fentiekhez hasonló, évek óta tartó taktikai játszadozások igazi vesztese maga az ámított nép. Már 2002-ben is látható volt, hogy ennek a gladiátorharcnak nem lesz jó vége. Sokat elárul az a makacs tény, hogy egyetlen párt volt az Országgyûlésben, ami nem szavazta meg a lavinát elindító 100 napos programot, és társait. Ha a buta, egyszerû érzelmi intuíciókon alapuló politikai gondolkodást nem váltja fel egy racionális, felelõsségteljes, áldozatkész mentalitás, akkor nyugodtan keresztet vethetünk a jövõnkre.

Ma a legokosabb döntés egy nagykoalíción eredményeképpen létrejövõ válságkormány lenne, külsõ szakember miniszterelnökkel, akinek megbízatása nem feltétlenül szûnne meg 2010-ben, persze tudom, hogy a magyar nem is emlékeztet a németországi politikai mentalitásra. Mindenesetre, már nem sok lövésünk maradt, azon a képzeletbeli „magyar ruletten”, talán okosabb lenne végre befejezni ezt az öngyilkos játékot.

Míg a környezõ országok vezetõi tudtak élni a konjunktúra adta elõnyökkel és - többek között - Bokros tanácsaival is, addig nálunk szitokszó maradt nevének említése. Pedig Bokros 1995-ben már egyszer „beáldozta magát” az ország pénzügyi stabilitása érdekében, és mára már kevesen vitatják el tõle, hogy intézkedései az alapvetõ feltételeit teremtette meg az 1996-2000 közötti gazdasági növekedésnek. Persze ezt a tényt akkor is, most is sokan igyekeznek félremagyarázni, elbagatellizálni. 1995-ben Hornék is „csak” azért mertek szembenézni a realitással, mert az államcsõd már az elõszobában volt. Azóta sem volt Magyarországon kormány, amely érdemben és átfogó módon hozzányúlt volna a terhes posztszocialista hagyatékhoz, pedig ezt a luxust már lassan egyik ország sem engedheti meg magának.

Lassan 10 éve, hogy nem történik semmi elõrelépés hazánkban. Elindultunk, majd egyre gyorsabban száguldunk lefelé a lejtõn, és talán már több is, mint 10 éve, hogy néhány idióta, magát nemzetmentõnek beállító politikus demagógiájának mérhetetlenül káros szelleme megszállta hazánkat, és az emberek jelentõs részébõl a sajtón, médián keresztül (is) kiirtották a szabad gondolkodást, a toleranciát, az objektivitást, mellyel évek óta egy ördögi körbe terelték hazánkat. Ha visszaemlékszünk a 2002-es, 2006-os választási kampányok nem szóltak másról csak a zabolátlan ígérgetésekrõl, arról, hogy gyakorlatilag birkáknak nézték a választókat, és sokan sajnos valójában azok is voltak, hiszen ahhoz az ólhoz ballagtak, ahol bõségesebb volt a vályú.
 
Ugyanez a tömeg és vezéreik, amikor már napvilágra kerül, hogy már majdnem kétszeresen feléltük a közösség erõforrásait, és ránk szakadt a rideg ködfelhõ, nem azt mondják, hogy fent a hegytetõn napos meleg idõ van, menjünk fel oda, hanem megint a lustaság és tehetetlenség gyõzedelmeskedhet. Amíg ez a réteg relatív többségben marad, addig hiába álmodozunk egy jobb jövõrõl, a demokráciának sajnos vannak árnyoldalai is.
A nagy kérdés az, hogy mikor erõsödik meg, mikor lesz többségben, mikor aktivizálódik az a bizonyos kritikus tömeg, akiknek elege van már a két impotens párt hosszú évek óta tartó szánalmas és terméketlen vergõdésébõl, akik hajlandóak lennének saját magukért, gyerekeikért, és talán unokájukért is a mában áldozatot vállalni, tennék ezt azért, hogy egy igazságosabb, átláthatóbb, fenntartható elosztó-kirovó rendszer jöjjön létre.

Tele van már a hócipõ az elmékre, családokra, munkahelyekre, iskolákra, vállalkozásokra, újságokra, médiára és nem utolsó sorban pénztárcánkra rátelepedõ élõsködõ politikai mentalitásból, azokból az álszent szélhámosokból, akik politikai hovatartozásukból eredõen, de jure nem létezõ elõjogokat, gazdasági elõnyöket vindikálnak maguknak. Közben pedig a néphülyítõ offenzíva segítségével riválisokat sároznak be, tehetségeket sorvasztanak – illetve üldöznek el, hiszen ebben a politikai mentalitásban csak néhány ember lehet okos, a többieknek marad az engedelmes alattvalói szerep.

Ha a fenti gondolatokat is számításba vesszük, akkor azt gondolom már más értelmet nyernek a Bokros Lajos által felvázolt elképzelések és maga a kritikus tömeg is.
A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, hangzik a mondás. Hiszem, hogy létezik az a bizonyos kritikus tömeg, és hamarosan tiszta vizet önthetünk a pohárba, és leleplezõdnek a magyar politikai közélet szerepjátszói. Ha ez nem következik be, évtizedekre eláshatjuk magunkat. Mindenesetre a válság még sietteti is ezt a szerintem törvényszerû folyamatot. Stílszerûen írva, minden rosszban van valami jó!

Sokat elárul az egy emberrõl, egy társadalomról, hogy hogyan viszonyul a körülötte lévõ élõlényekhez. Mindig is fenntartásokkal álltam azokhoz az embertársakhoz, akik bevallottan nem „szeretik”, vagy láthatóan csak mint tárgyként viszonyulnak az állatokhoz. Szerintem az „állatbarát gondolkodás” az emberi intelligencia egyik alapeleme, amely törvényszerûen empatikus mentalitást feltételez az emberi kapcsolatokban is. Minden jel szerint Magyarországon hatalmas értelmi és jogi hiányosságok vannak ezen a téren (is), köszönhetõen ez többek között a nemtörõdöm nevelésnek, az egyre felhíguló oktatási rendszernek, az erõszak reklámozó, minõsíthetetlenül színvonaltalan médiának, az érzéketlen politikai (kormányzati) hozzáállásnak. Pedig úgy gondolom, elsõsorban nem pénz kérdése Magyarországon a hatékonyabb állatvédelem. Ha az alábbi példálózó, több állatvédõ szervezet által is szorgalmazott elképzelések miharabb valósággá válnának, már örömteli elõrehaladást lehetne elérni a kiszolgáltatott állatok érdekében.

1; Állatrendõrség megalakítása, eredményesebb felderítés, komolyabb visszatartó erõ.

Ma hazánkban az ügyészség mellett, a rendõrség, mint általános nyomozó hatóság feladata az állatkínzás (Btk. 266/B. §) vagy az egyéb jogszabály által szabályozott tényállások felderítése. Úgy gondolom, hogy ezt a nehéz és elhivatottságot igénylõ feladatot nem megnyugtató olyan szervezetre bízni, amelynek nem minden tagja felel meg a fenti elvárásoknak. Sajnos sok olyan esetrõl hallhattunk már, hogy a rendõrök nem vették komolyan az ilyen bejelentéseket, ezzel ki tudja hány élõlény pusztulását okozva.
Ezért szerintem nincs más megoldás, csak egy olyan megyei illetékességgel bíró bûnüldözõ szervezet létrehozása (nevezzük állatrendõrségnek), amely elõzetes szelekció által kiválasztott, az állatvédelemre fogékony, profi rendõrökbõl állna. Törvény adta kötelezettsége lenne (többek között) az állatvédõ szervezetekkel való mindennapos kapcsolattartás is. Meggyõzõdésem, hogy a fokozottabb odafigyelés, a kitartóbb nyomozás és a büntetési tételek további növelése már komoly visszatartó erõt demonstrálna.

2; A gyepmesteri telepek üzemeltetésének átadása a civil szervezeteknek.

A törvény egyes állategészségügyi feladatokat kötelezõ feladatként delegálja az önkormányzatok számára, amelyhez természetesen anyagi forrásokat is biztosít. Ilyen típusúak a gyepmesteri (kóbor állatokkal kapcsolatos) feladatok is. Az önkormányzat vagy saját maga, vagy megbízási szerzõdések keretein belül profitorientált vállalkozásoknak adja bérbe ezen feladatok ellátásának jogát.
Mondanom sem kell, hogy ez a rendszer számtalan visszaélésre, az állatokkal való apatikus bánásmódra adhat és ad alkalmat. Sajnálatos módon elõfordulhat, hogy a kidobott, addig is sokat szenvedett kutyák és cicák szenvedésének utolsó helyszínei ezek a gyepmesteri telepek.  Több forrásból is hallottam olyan híreket, hogy például az altatószerre szánt pénzeket egyszerûen elsikkasztják, szerencsétlen állatokat pedig halálra verik. Ezek bizonyítása borzasztó nehéz, és sajnos itt is mûködik a „kéz kezet mos” elv.
 
Hogy ez a jelenség megszûnjön, egyszerûen el kell venni az önkormányzatoktól a telepek mûködtetését, és akkreditációs eljárással, olyan civil állatvédõ szervezetekhez kellene delegálni a feladatot és a pénzügyi támogatást, amely már korábbi mûködésével bizonyította rátermettségét. Ez mindenképpen megtisztelõ segítséget jelentene azon civil szervezetek tagjainak, akik eddig is hõsiesen, akár saját vagyonukból szolgálták a nemes célt. Felelõsségteljesebb gondolkodással nagyobb eredményt lehetne elérni az ivartalanítások ügyében is, szemben az önkormányzatokra jellemzõ nemtörõdöm hozzáállással. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már néhány településen (pl. Székesfehérváron) az önkormányzat önmaga mutatott példát azzal, hogy állatvédõ szervezetek kezelésébe adta a sintértelepet.

Arra gondoltam, hogy az érintett civil szervezetek, állatbarátok bevonásával és támogatásával, a fenti és esetleg más állatvédelemmel kapcsolatos elképzeléseket petíció formájában el lehetne juttatni az illetékes minisztériumhoz. Amennyiben a kedves Olvasó hajlandó lenne a gondolatot támogatni, továbbfejleszteni, kérem a levelek@kolozsipeter.hu email címen vegye fel velem a kapcsolatot. Elõre is köszönöm.

Olyan, hogy konstruktív politizálás, amely egyébként intelligensebb politikai klímával rendelkezõ országokban természetes gyakorlat, hazánkban egyre inkább visszaszorulóban van. Ma egyes pártok nem valamiért küzdenek, hanem valami ellen, mivel tudják, hogy szakmai, intellektuális munícióval nem, vagy korlátozott mértékkel rendelkeznek, ezért egyszerûbb ellenségképet gyártani, és mint egy bábszínházban azzal lekötni a választók figyelmét. Persze a színfalak mögött már egészen más forgatókönyv van érvényben, és abba csak igen kevesen látnak bele. Ez, az 1990-es évek elején még elképzelhetetlen mentalitás nagyobb károkat okozott hazánknak, mint bármiféle világválság.

Visszatekintve 2008-as évre, a politikai ellenségek továbbra sem engedték el egymás nyakát. A Fidesz nem hagyhatta elszállni a népszerûtlen miniszter népszerûtlen intézkedéseivel kapcsolatban feldobott magas labdát. A végeredmény nem okozott nagy meglepetést; az emberek nem akarnak vizitdíjat fizetni. De nemcsak errõl szólt a történet, a Fidesz azzal a hamis illúzióval ringatta az embereket, hogy a népszavazásnak „következményei lesznek”, és elkergetik a Nagyorrút. Különös, hogy ezt a frázist a Fidesz már többször is bevetette és még mindig Gyurcsány a miniszterelnök! Nemrég hallottam, hogy Orbán újból kiejtette a varázsszót az EP választásokkal kapcsolatban. Ezek a szlogenek csak a pozíciók maximalizálásáról szólnak, nem a kormány leváltásáról.

A MSZP és az SZDSZ tavalyi koalíciós násztánca is nevetségesen átlátszó volt. Az SZDSZ azt se tudja, hogy „fiú vagy lány” (Kóka-Fodor párharc), a koalíciós szakítás szintén az elõadás része. Amellett, hogy azt gondolták, hogy az SZDSZ „szinglin” majd kívánatosabb lesz a választóknak, az új „ellenzéki” szerep az MDF ellen is irányul. Nyilvánvaló, hogy az SZDSZ az MSZP nélkül már régen nem lenne parlamenti párt, ez az egyoldalú függõség a jövõben is determinálni fogja a két párt kapcsolatát. Az biztos, hogy az MSZP a jövõben sem fogja felvenni a kesztyût a fideszes retorikával szemben, és valószínû, hogy a választásoknak „köszönhetõen”, ahogy eddig sem, ezután sem fognak sok mindent csinálni. Ömöljön csak a sok trágya a következõ kormány nyakába, magyarán a mi nyakunkba.

Ami pártomat, az MDF-et illeti, úgy tûnik sikerült a sokadik külsõ beavatkozást is túlélni. A kakukktojás (Almássy) immáron kikerült a fészekbõl. Bár a sajtó és média mindent megtett/megtesz azért, hogy Dávid Ibolyát, mint egy szõke démonként, az antidemokrácia megtestesítõjeként, valamint az MDF-et, mint „botránypárt” tüntessék fel, ellenben saját fülemmel hallottam, hogyan zengtek ódákat a Fideszrõl Almássy-ék az IDF országos gyûlésén, és sorolhatnám. Egyetértek azzal, hogy ilyen politikai körülmények között csak egy egységes párt lehet sikeres. Tegnapi hír, hogy Boross Péter egykori miniszterelnök lemond az országgyûlési képviselõi mandátumáról, hivatkozva az Országgyûlés „munkájára” jellemzõ színvonaltalanságra és idõs korára. Több forrásból is tudom, hogy a hír bejelentését megelõzõ napon a fideszes körök és médiumok szándékosan terjesztették azt az álhírt, hogy Boross Péter Dávid Ibolya politikája miatt mond le, amely egyébként teljesen alaptalan. Ezt példaként csak azért írtam le, hogy lássa a kedves Olvasó, hogyan folyik ma Magyarországon a választópolgár tudatos félrevezetése. Ennyit a „tényszerû, tárgyilagos, kiegyensúlyozott” (médiatörvény) tömegtájékoztatásról.

A Jobbik egyértelmûen a választók (jogos) elégedetlenségére játszik rá, erõs a példa, de mint Hitler az 1933 elõtti Németországban. Persze egy demokratikus gondolkozású ember nem igazán tolerálja ezt a szélsõjobbos mentalitást, még akkor sem, ha bizonyos alapkérdésekkel egyetért. Mindenesetre kapóra jött az MSZP-nek a Jobbik, a Fidesznek már kevésbé, így szerintem elõbb vagy utóbb megpróbálja likvidálni azt, ebben már úgy is nagy gyakorlatuk van. Kérdés, hogy sikerül-e.

Nehéz 2009-es esztendõ vár ránk. Mivel a pártok politikai önkritikája a nullával egyenlõ, az európai parlamenti választások elõtt megint elszabadulhat a pokol. Attól tartok, hogy újra a közvéleménykutató cégek fogják eldönteni a választások kimenetelét, és az is félõ, hogy mindenrõl lesz szó, csak európai ügyekrõl nem.
Egyetértve sokak véleményével, a politikának le kellene szállnia az égbõl, és be kellene fejezni végre ezt az öncélú sárdobálást, hiszen a kritikus többségnél lassan kezd elszakadni a húr.

Történt ugyanis, hogy hosszú huzavona után, melyet csupán empátiából inkább nem részleteznék, augusztusban kiírták a pályázatot a Hunyadi János Általános Iskola magasabb vezetõi megbízásra, magyarán az iskolaigazgatói szék volt kiadó. Neveket nem említve, összesen három pályázat érkezett, amelybõl egy pályázó késõbb visszalépett. Így maradt egy belsõ pályázó, aki évtizedes, az iskolában szerzett szakmai -, valamint vezetõi gyakorlattal rendelkezett. A másik, külsõ pályázónál mind a vezetõi képesítés, mind a törvényben megkövetelt vezetõi gyakorlat hiányzott az önéletrajzból.

A közoktatási törvény értelmében az oktatási intézmények elméletileg szakmailag önállóak, a mûködésükkel kapcsolatos döntések elõkészítésében részt vesznek, erõsítve az egyre inkább csak ex lege létezõ autonómiájukat. Ennek szellemében a pályázati eljárás alapvetõ, törvény adta, demokratikus eleme a nevelõtestület, valamint az alkalmazotti közösség a pályázókkal kapcsolatos szakmai, valamint személyes véleményezése. Csak ez után következhet az utóbbi figyelembevételével a fenntartói (önkormányzati) döntés.

Az alkalmazotti közösség (az iskola összes munkavállalója) nem kockáztatott, elismerve az igazgató-helyettes addigi érdemeit, 100%-ig (!) rá adták szavazatukat. A külsõs pályázó pályázata minimális támogatással csúfos kudarcot vallott. Azt gondolnánk, hogy ezzel a kocka el volt vetve, hiszen ilyen arányok mellett nyilvánvaló, hogy az önkormányzat is olyan pályázót választ, aki bírja a tantestület teljes bizalmát.

Azonban ez a tény a Fidesz vezette önkormányzatot hagyta leginkább hidegen. Hiszen a külsõs, ki tudja miért Fidesz közeli induló, már elõre tudhatta, hogy bármi is történik, befutó lesz. A városvezetés minden szakmai, erkölcsi, és demokratikus alapelvet félrerúgva, egy egész tantestület ajánlását figyelmen kívül hagyva, kinevezett egy olyan igazgatót, aki a másik pályázó alkalmasságának nyomába sem ér. Nyílván azért, mert egy olyan embert kellett választani, aki nem beszél vissza, aki ezzel az õk lekötelezettje lesz, aki képviseli és terjeszti az ideológiát, és aki majd „rendet tesz” a fejekben.  

Mi ez, ha nem pártállami idõket idézõ eljárás?

A Fidesz uralta debreceni közgyûlésben természetesen, mint mindig, most is mûködött a gépezet, csont nélkül megszavazták az új igazgatónõ kinevezését. Azt hiszem, nem vagyok vele egyedül, hogy ilyen elõzmények után eszembe se jutott volna igennel szavazni, a pályázó helyében pedig már a tantestületi vélemény után, a riválisomnak gratulálva vettem volna a kalapom.

Bár tudjuk, amilyen a mosdó, olyan a törölközõ…

Mi is vezetett minket erre a tévútra, kik a felelõsök azért, hogy az ország teljesen eladósodott, csõdközeli állapotba jutott? Számomra a válasz világos és egyértelmû; a két nagy baloldali, kommunikációját szocialista nosztalgiára építõ tömegpárt és csatlósaik.
Az MSZP, mint kormánypárt egy elhiteltelenített, értékvesztett érdekszövetség, amely elöl a Fidesz teljesen elszívja a levegõt. Kormányzati tevékenységük nem szól másról csak a túlélésrõl, és a pozíciók megõrzésérõl.
A másik díszpinty, a Fidesz is baloldali párt a szememben, mert stílusuk, „ideológiájuk” több elemében is posztkádári jegyeket mutat. A nemzeti, antikommunista szöveg csak púder. Ezzel a kettõséggel nyílván az a céljuk, hogy a lehetõ legszélesebb támogatottságot elnyerjék, mind a nemzeti érzelmûek, mind a szociálisan „érzékeny” rétegeknél. Jellemzõjük még, hogy mindig az aktuális politikai célpiacot követik, azaz mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak.

Ez a két érdekszövetség vezette be hazánkat ebbe a zsákutcába, azzal, hogy évek óta mindennel foglalkoznak, csak az égetõ problémákkal nem. A választók jelentõs részét hozzászoktatták ahhoz, hogy a választások egy licitversennyel egybekötött politikai showmûsor, amelynek egyik nagyon fontos eleme a „nézõk” megosztása, elkápráztatása, azért hogy aztán bábként lehessen irányítani õket. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy senki sem törõdött azzal, hogy mi lesz majd az „elõadás” után, már csak ezért sem, mert bizonyos aktív választói rétegek még mindig abban a tudatlanságból eredõ illúzióban ringatják magukat, hogy az állam egy mindenható jótündér.

Ráadásul, mintha egy hatalmas hullám is átcsapna a süllyedõ hajó fölött, úgy ért minket a világválság. Mondhatni a lehetõ legrosszabbkor. Persze most sem az összefogásról szól a történet, hanem azon vitáznak, hogy melyik lyukat hogyan tömjék be. Nem szoktam az USA-val példálózni, mindenesetre elgondolkoztatott, hogy az elnökválasztás vesztese, John McCain õszintén gratulált a gyõztesnek, Obamának, és a nehéz idõkre tekintettel együttmûködést ajánlott a demokratáknak. Elszomorító, hogy a magyarországi demokrácia nem jutott még el erre a szintre, ehelyett sokan politikai hasznot próbálnak kovácsolni a válságból.

A populista demagógia, a szélsõséges eszmék, korrupció, az eladósodottság is bizonyítja, hogy éretlen nálunk a demokrácia. Felháborító, hogy olyan rétegek zsebébe tömik az adófizetõk pénzét, akik önhibájukból egy fillérrel sem járulnak a közösbe, ráadásul ezen rétegek döntik el a választások kimenetelét is, vagyis döntenek az õ rabszolgáik, azaz mi, adófizetõk sorsa felett. A tömegpártok azt tartják nemzeti érdemnek, ha fenntarthatják, „megvédhetik” ezt az igazságtalan, pazarló rendszert. Szerintem pontosan az lenne a nagy nemzeti érdem, ha végre hozzá mernénk nyúlni. Az, ugyanis jelentõs részben járult hozzá az ország tetemes adósságállományához, amelynek növekedésével fordított arányban csökken az ország szuverenitása, tehát az önállósága is. Jó tudjuk, hogy az adóssággal lehet a legjobban sakkban tartani valakit.

Sajnos azonban nyilvánvaló, hogy egyik pártban sincsenek államférfiak, így az elkövetkezõkben sem várható érdemi változás, mert sem az MSZP-nek, sem a Fidesznek nem érdeke az, hogy belenyúljon ebbe a méhkasba, hiszen azzal nem kevés szavazatot illetve zsíros pozíciót veszítenének, az ország kárára is fenn fogják tartani a megosztottságot. A sok lumpen egyelõre megnyugodhat, megkeressük nekik továbbra is a kocsmáravalót, vagy mégsem?                             Ez csak rajtunk múlik!

A tõzsde és a forint árfolyamának zuhanásával, az állampapírok iránti kereslet megcsappanásával hazánkba is beköszöntött a fekete õsz. Ilyen körülmények között kíváncsian vártam a Csúcs napját, hiszem jómagam is egyetértettem szükségességével. Persze azért senki se gondolja, hogy csodára számítottam, bár hazánknak nem ártana már egy kevés! Mindenesetre nagy hibának tartom, hogy a köztársasági elnök – szemben alkotmányos kötelezettségével – bojkottálta a Csúcsot. Hiszen a nemzet egységét reprezentáló méltóságnak, még az esetleg hasztalannak tûnõ kezdeményezéseken is kutya kötelessége megjelenni, és - a jelenlegi helyzetben fõleg - az összefogást szorgalmazni.

Rátérve a tegnapi eseményekre, a szememben az egész Csúcs olyan volt, mint egy hatalmas halotti tor, ahol egymást túllicitálva szónokoltak a halottról életében elhallgatott okosságokat. Gyakorlatilag – néhány szónokot leszámítva – fél száz, sokszor pártpolitikától bûzlõ, többnyire levegõ masszírozó monológot hallhattunk, és láthattunk, amelyek igaz nagy általánosságban a valóságról szóltak, azonban konkrét és kidolgozott javaslatokat csak kevesen voltak képesek és bátrak felmutatni. Döbbenetes volt látni, hogy egyes pártok nem láttak tovább saját korlátoltságukon, és most is az évek óta szajkózott, az eddig jól bevált néphülyítõ szöveggel készültek, amely ebben a környezetben (is) szánalmasan cinikusnak és alkalmatlannak hatott.

Ebben az esetben is igaz a mondás: „minden rosszban van valami jó”! A válság kíméletlenül mutat rá arra, hogy a két párt (MSZP, Fidesz) 2000 óta tartó ígérgetési kampányai, a reformra való képtelensége, a kompromisszum hiánya hová vezetett. Azon országokban, ahol a politika képes volt összefogni a stabilitásért, azok most jól járnak (pl.: Szlovénia, Szlovákia), hiszen az Eurónak köszönhetõen, nincsenek közvetlenül kitéve a valutaválság hatásainak.
Persze akkor a mi „nagyjaink” éppen 14. havi nyugdíjjal, vagy egymás lejáratásával foglalkozott. Ezért tartom pofátlanul cinikusnak Orbán felszólalását is, azaz, hogy mindenért csak a Kormány hibás. Mondja ezt egy olyan párt elnöke, ami eddig minden kezdeményezést elutasított, ami kivonulgat az üléstermekbõl, ami az utóbbi 6 évben semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, aminek semmiféle konkrét megoldási javaslata sincs, és állandó politikai feszültséget tart fenn az országban.

Végre mindenkinek el kellene oszlatni a fejébõl a különbözõ színû felhõket, és fel kell fogni, hogy nincs 20 féle igazság! Ha tetszik, ha nem, mi egy kis pont vagyunk a globalizált világban, ahol nem szeretik a mellveregetõ szájhõsöket.
Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy a XX. századnál már csak egy jobb század jöhet, sajnos egyelõre úgy tûnik, nagyot tévedtem. Hazánk az utóbbi szûk egy évtizedet elpocsékolta az értelmetlen pártcsatározásokra, sárdobálásra, amelyért a választó csak piri pénzeket kapott (ha kapott), és amelynek árát a jövõben kamatostul fogjuk visszafizetni.
Pedig voltak, akik elõre figyelmeztettek a mézesmadzag politikák veszélyeire!

Persze minden nép azt kap a sorstól, amit érdemel…

Attól függetlenül, hogy az MDF az összes pártnak csípi a szemét, számomra nem kétséges, és csak az nem látja, aki nem akarja, hogy ki, kik azok az emberek, akiknek megért volna Dávid Ibolya trófeája 2 milliárd forintot. Azoknak, akik az utóbbi 6 évben mindent megtettek azért, hogy bemocskolják, ellehetetlenítsék, bedarálják az MDF-et. A kiterjedt sajtó, illetve médiahálózatuk nem válogat az eszközökben, ha már szakmailag nem tudnak a pártba belekötni, akkor hatékonyabb és kényelmesebb eszközt, a lejárató kampányt alkalmazzák. Konkrétan: toljuk balra az MDF-et, híreszteljünk hazugságokat, forgassuk ki a valóságot, szívjuk el elõlük a levegõt, tartsuk õket 3-4 %-on.

A gond az, hogy a recept azért hatékony, mert egyrészt a magyar választó hiszékeny, a profi szakemberek (pszichológus, politológus, stb.) által megteremtett személyeket, közéleti helyzeteket sajnos a naiv aktív választók többsége szó nélkül beveszi. Másrészt az MDF-nek nincsenek médiái, újságai, amelyekben eredményesebben megjeleníthetné magát. Bár mondhatnánk, hogy ez egy normális, demokratikus országban nem is lenne nagy baj, de sajnos – ahogyan már korábban kifejtettem – hazánk csak papíron az.

Visszatérve a lehallgatási ügyre, amelynek esetünkben a minimális célja az MDF belsõ megosztása, „jobb” esetben Dávid Ibolya likvidálása lett volna, a hiteles bizonyítékok ismeretében könnyen összerakható az alapképlet;
Tudható, hogy Stumpf és köre már korábban tervbe vett egy új jobboldali párt megalapítását, amely terv végül kudarcba fulladt, így egyszerûbbnek gondolták, és talán „olcsóbbnak” is egy meglévõ pártot megszerezni, mint egy újjal bajlódni.
Véleményem szerint, a történetben Almássy Kornél legalább annyira áldozat, mint ludas is egyben, ugyanis nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy bábként használják egy bizonyos cél (és itt nem csak Dávid Ibolya megbuktatására gondolok) elérése érdekében. Az állítólagos, az Almássy körét ért elrablások, megfenyegetések csak a botrány harmadik, esetleg negyedik szereplõjével hozhatók összefüggésbe. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Dávid Ibolya elraboltat valakit, vagy kisgyerekeken keresztül fenyeget!  

Tabula rasa, remélhetõleg a tegnapi nap pontot tett az elnökválasztás körüli tortúra végére; az az ember maradt az elnök, akinek az MDF köszönheti azt, hogy még egyáltalán létezik, és hiszem, hogy hamarosan virágozni fog. Alapozom ezt arra is, hogy ha jól belegondolunk, a többi párt, ha komolyan gondolta volna azt, amirõl prédikálnak, akkor már számtalanszor összefoghattak volna az össznemzeti célokért, már rég nem 386 fõs lenne az Országgyûlés, már rég lenne új párt- és kampányfinanszírozási törvény, új adótörvény, szociális reformok stb. (Lásd pl. Németország)
De a tények mást mutatnak….

Remélem, hogy a választók egyszer megunják, ezt a számunkra rendkívül drága és káros cirkuszt, és végleg számûzik a telhetetlenné vált álszenteket!

Mi, a Földért és ezzel együtt magunkért is felelõsséget érzõ emberek tudjuk, hogy a társadalom jelentõs részét – egyelõre - nem könnyû tudományos adatokkal meggyõzni arról, hogy sok mindenen változtatnunk kellene.  A most uralkodó fogyasztói szemléletû államberendezkedés, a média negatív befolyása, valamint a – hazánkban is tapasztalható - lesújtó megélhetési lehetõségek okán talán nem is csoda, hogy az emberek nem törõdnek azzal, hogy az emberiség gyakorlatilag egy olyan idõzített bomba, amelynek felrobbanását mi sietetjük.

Elméletileg az állam valamint a politika feladata, felelõssége lenne az, hogy lefektesse azt a jogi, szellemi (technológiai, környezeti nevelési) és anyagi hátteret, amellyel a drasztikusan, a lehetõ leggyorsabban csökkenthetnénk a szennyezõanyag-kibocsátást, amely talán elegendõ lenne a tûzoltáshoz.               Ehelyett, - elég csak hazánkra gondolnunk – nemhogy a környezetvédelemmel kapcsolatos teendõkre nem tudnak a pártok és a kormányzat legalább nyugat-európai megoldást találni, hanem még az ország kormányzására, a minimális összefogásra is képtelenek. Számomra nem kérdés, hogy ez a politikus generáció nagy része alkalmatlan az ember által okozott éghajlatváltozás kihívásainak kezelésére. A pénz és a hatalom bûvöletében nem is lehet harcolni az eszközökben nem válogató olajlobbi és társaik ellen.

Sokan azt hiszik, hogy egyedül nem tehetnek semmit a felmelegedés ellen, mert az világi viszonylatban „jelentéktelen” lenne, és erre hivatkozva nem is változtatnak semmit gondolkozásukon. Pedig pontosan az egyének meggyõzésével, és segítségével lehet csak igazán nagy elõrehaladást elérni. A mondás, hogy „sok kicsi, sokra megy” talán ebben az esetben igaz a legjobban!                                   Jobb híján, ha a közösség csak annyit megtenne (amit remélhetõleg sokan megteszünk), hogy pl. amikor csak tehetjük kerékpárral közlekedünk, mellõzzük a benzinzabálókat, környezettudatosan vásárolunk, szelektíven gyûjtjük a szemetet, igyekszünk megismerni Földünk értékeit, energiatakarékosságra törekszünk stb., akkor már biztosan sokat változna közvetlen környezetünk is. Így még többen megválthatnánk a jövõért és utódainkért érzett tiszta lelkiismeret zálogát, és ezzel együtt Földünkre egy élhetõbb és értelmesebb korszak köszönthetne be…

A fenti mondat úgy is kezdõdhetett volna, hogy „egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy demokrácia”, ugyanis véleményem szerint, nálunk annyira van hagyományos értelemben vett demokrácia, mint az Óperenciás-tengeren túl.
Napjainkra a demokrácia fogalma „apró” módosításra szorult, azaz a döbbenetes „fejlõdésnek” köszönhetõen, a nép szó szép lassan elveszítette létjogosultságát, és helyére egyre inkább a pénz szó látszik a megfelelõbbnek. 
Tehát, minden hatalom a pénzzé, azaz akinél a pénz, annál a hatalom, ami újfent a pénz analógiája. Magyarán, akinek van pénze, annak hatalma van, akinek hatalma van, annak pénze is kell, hogy legyen. Akinek nincs vagyona, értékeitõl, tehetségétõl függetlenül, a mai világban nem sokra értékelik…

Visszakanyarodva, akkor mi is van a néppel? Ó a nép azért lett „feltalálva”, hogy legyen kit befolyásolni, hogy a pénzre, hatalomra szavazzon. Példa: amelyik hatalom a választások elõtt nyugdíjemelést ígér, alamizsnát osztogat, bizonyosan megnyeri azt. Az ilyen nép persze felelõtlen, de hát õ ezt nem fogja fel, mert már helyette gondolkodnak, pontosabban megmondják, mit gondoljon. Az önállóan gondolkodó, pénzzel, megfélemlítéssel el nem némítható népelemeket a hatalom nem szereti, sohasem szerette, ezért addig centrifugálja a mókuskerékben, amíg önállósága darabokra nem törik, vagy amíg el nem menekül innen.

Azonban azt hiszem, vagyunk jópáran, akik nem akarunk hinni, nem akarunk beszállni abba a bizonyos mókuskerékbe, és nem dõlünk be a vizet prédikáló népvezéreknek. Szegény, betegesen hatalommániások még nem tudják, hogy nem a BMW-k, 200 milliós villák, zéerték megszerzéséért élünk ezen a Földön. Hogyan is lehetne értékelhetõ életcél az embertársainkon való átgázolás, a mindennapos hazudozás, a csalás?!
Sajnos, amíg a nagy többség nem látja a fától az erdõt, és amíg arra szavaz, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, és õ még szegényebb, addig csak abban bizakodhatunk, hogy Szent Péter kapujánál nem sokat ér majd a húszezresek lobogtatása.

De ha már mindenképpen ki akarják vágni a fákat, azt a nyár kellõs középen kell tenni, amikor vegetációs idõszak, azaz költési, stb. idõ van? Dehogyis! Alapvetõ szakmai elõírás, hogy fát csak ezen idõszakon kívül „illik” kivágni. Nyilvánvaló, hogy ezt a városházán is tudják, de hát Debrecenben (is) sokszor a lobbi érdekei elõbbre valók, mint a környezetvédelmiek.   
Ez a szakmaiatlan, mondhatni barbár eljárás is bizonyítja a városvezetés érzéketlen hozzáállását a környezetvédelemhez.

Legújabb, hogy a legutóbbi közgyûlésen megszavazták, hogy a város több területén az eddigi véderdõ besorolást – többek között – lakóövezetté módosítsák, amellyel nemcsak nagyszámú faállomány sorsa pecsételõdhet meg, hanem számos védett növény is veszélybe kerülhet. Persze e mögött is a gazdasági érdekcsoportok állnak, amelyek Debrecenben bármit megtehetnek. Emlékezetes a Békessy utcai lakótelepiek egyetlen, fás parkjukért folytatott kitartó küzdelme is, akiket szintén cserbenhagyott a városvezetés, és végül hozzájárult a bevásárlóközpont építéséhez.  

Közben pedig, ahogyan csökken városunk zöldfelülete, úgy növekszik a jellegtelen betonmonstrumok területe. Éktelen példa rá, a nem éppen romantikus Baltazár tér, a Déri Múzeum mellett. Annak idején hasonló környezeti hozzáállással és stílusban építettek a szocializmust is. De persze most már demokrácia van!?

Most már túl vagyunk a választások elsõ fordulóján, és az eredmények láttán az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. A jó hír az volt számomra, hogy az erdélyi magyarok többsége elutasította az orbáni álszent és megosztó törekvéseket. Erdélyben nem jött be a kommunistázás, a lejárató kampány. Csapás viszont, hogy az erdélyi magyarság megyei tanácselnöki széket (Szilágy megye), az önkormányzatokban több helyen (pl. Marosvásárhelyen, Nagyváradon stb.) képviselõi helyeket veszített el, sõt valahol a képviselettõl esett el a magyar közösség. Ezek mind csak nagyon kevés, néhány száz, illetve néhány ezer szavazaton múlottak, amelyeket az MPP vitt el, és így mandátumot nem hozva vesztek el a magyar szavazatok.

Félreértés ne essék, hiszek a demokráciában, és a választás lehetõségében, de a határon túl élõ magyarok esetében csak az egységes érdekképviselet az egyetlen járható út. Láthattuk, hogy a Vajdaságban sem vezetett sehova a megosztottság, és látjuk azt is, hogy a Felvidéken milyen hatékonyan és példaértékûen képviseli az MKP a magyarság érdekeit.
Az erdélyi magyarságnak is egységességre, békességre, optimizmusra van szüksége, nem fontoskodó haszonlesõkre! Legalább a határon túli magyarokon ne nevessen Európa, ne mutasson gyengeséget, megosztottságot.

Orbán Viktornak pedig azt tanácsolom, hogy Ferenc testvérrel karöltve, meg se álljanak a Vereckei-hágóig! 

Akármennyire is hihetetlen, a tévém eltüntetése után is életben maradtam.      Nem kellett sugárpótló tapaszt beszereznem az elvonási tünetek ellen, mivel azok nem voltak. Az ember szépen lassan ráébred arra, hogy mennyi értékes olvasatlan könyv, még sosem látott csodás hely, és mennyi addig elpocsékolt idõ vár rá, mondhatni kitárul az igazi „való világ”, amelyet testben is átélhetünk.
Persze számtalanszor kerülök „láttad tegnap a tv-ben?”- szituációba, és állapotom bevallva, sokszor döbbent tekintetek merednek rám, körülbelül olyanok, mint a harmadik típusú találkozásokban. Rákérdezvén, hogy mirõl is maradtam le, valószínûleg sokszor én is hasonlóan furcsa arckifejezéssel reagálok, megdöbbenve a beszámoló lényegtelenségétõl.

Rátérnék írásom apropójára, ami a napokban esett meg velem. Egy kedves ismerõsömet látogattam meg, és persze nála (is) „ment” a tévé. Miután reménytelenül kapcsolgattam a csatornákat, és míg néhány nevetségesen unalmas „szórakoztató” mûsorba belenéztem, egyszeriben egy megnyugtató és önigazoló érzés futott át rajtam, méghozzá az, hogy 7 éve valami nagyon okos dolgot tettem. Remélem, nem veszik nagyképûségnek, de hatalmas a kontraszt a tv-ben látott színvonal, és a tv-mentes világkép és gondolkozás között! A legdöbbenetesebb számomra az egyes mûsorok primitívsége, üressége, és egyéniség-romboló ereje volt. Folyamatos káromkodás, alacsony színvonalú, sztároknak nevezett kozmetikumok, tényként kezelt fikciók, csillogó valótlanság.

Tovább gondolva a dolgokat összeállt a képlet: ne láss, csak nézz; ne gondolkozz, csak szavazz, stb.! A tévé, amit inkább manipulátornak neveznék, a virágalátétbõl személyiség-eltüntetõ, illetve személyiség-formáló nagyhatalommá nõtte ki magát, amely elõbb-utóbb megváltoztat gyereket és felnõttet, elérve azt, hogy úgy gondolkodjunk, mint ahogy azt a mögötte álló személyek akarják.          A tévén keresztül (is) hitelesítik a hazugságot, befolyásolják a közhangulatot, összeugrasztják a családot, és értékesítik a valóságban fele annyira sem jó, méregdrága termékeket, tehát gyakorlatilag az orrunk elõtt csapnak be minket!

Azt javaslom, a tv-ben senki se keresse az igazságot és a valóságot, mert azok nem ott laknak! A környezetünkben, egymásban, a családunkban, okosan keresve az interneten, a zenében, a természetben stb. bizonyosan meglátjuk és megértjük a lényeget, melyet oly’ szorgosan igyekeznek eltüntetni, púderezni elõlünk.       Sajnos a jelenlegi média és sajtó színvonal és annak következményei, valamint az országunkban folyó politikai színjáték rengeteget ártott már nemzetünknek, és hogy ebbõl nem vagyunk képesek tanulni, azért írásom fõszereplõje is felelõs.

Hallhattuk és láthattuk, hogy a környezõ országok sorra köröznek le minket. Vajon miért van az, hogy a nálunk szerencsésebb országokban, ha kell össze tudnak fogni a pártok és az emberek a valóban fontos, össznemzeti célokért? Miért van az, hogy jobb helyeken a választási kampány szakmai vitákról szól, és nem egymás lejáratásáról? Stb.
A válasz drámaian egyszerû. A magyar politikusok többségének sokkal fontosabb saját jóléte és pozíciója, mint maga az ország! A választóra már csak egy eszközként tekint a fentiek eléréséhez, illetve megtartásához. Nem tûrik meg az olyanokat, akik az igazságot és valóságot képviselik, mert azt képzelik, hogy már ezek felett is õk rendelkeznek. Mint tudjuk, e jelenség a történelem folyamán nem sok jóhoz vezetett.  

Vannak olyan erõk is, akik ebben a viharos és önpusztító idõkben is igyekeznek a valóság talaján maradni. Sokan vannak, akik õszintén akarnak tenni nemzetünkért, mert megvan bennük az a bizonyos küldetéstudat. Sajnos azonban érvényesülni nem tudnak, mert a mai politikai érdekcsoportok, és közvetett módon az agyonbefolyásolt választók azt számukra nem engedik meg. Ez a velejéig romlott kétpólusú közélet nem vezet sehová.   

Nézetem szerint a jövõ felelõs kormányának meg kell teremtenie végre azon alkotmányos garanciarendszert, amely végleg kizárja a közéletbõl a szerencsevadász megélhetési politikusokat, ezáltal visszaszorítja a korrupciót, megteremti a szakértõi kormányzást, ésszerûbbé és hatékonyabbá teszi az Országgyûlés mûködését, megszünteti a választási kampány jelenlegi formáját, és megvalósítja a széleskörû társadalmi konszenzuson és megértésen alapuló hosszútávú reformokat, melyek a jövõbeli biztos fejlõdéshez szükségesek.
Azt hiszem az utóbbi idõk tapasztalatai alapján nagy szükség lenne olyan jogszabályra is, amely behozná a magyar jogrendszerbe a közéleti szerepelõk politikai felelõssége mellé a fokozott büntetõjogi felelõsségrevonás lehetõségét is. Így az esküjükkel ellentétesen cselekvõ, kötelességszegõ politikusokat közhatalmilag is szankcionálni lehetne...   

A fentiek megvalósulásához létfontosságú, hogy elsõ lépésként próbáljunk meg olyan információt is meghallani és megérteni, ami a valóságot takarja, és nemcsak, amit hallani akarunk. Ne engedjük, hogy csak feketének vagy fehérnek látassák velünk a világot!
Ha a mostani demagóg és látszólag egymásnak ugró politikai elit nem tûnik el, azt gondolom, hogy a történelemkönyvekben egy nagy múltú, de saját magát tönkretevõ népként fogunk szerepelni, és ezzel valósággá válhatnak Vörösmarty sorai.

Ne hagyjuk magunkat!

Amióta csak létezik az állami hatalom, nem kevesen voltak azok, akik megpróbáltak abba bekerülni, illetve azt megszerezni. Ennek érdekében, a jelszavak szintjén mindig magasztos és nemes célokat jelenítenek meg, amelyek azonban a valóságban teljesen mást takarnak.
Ami ma hazánkban folyik az a gátlástalan „osztd meg és uralkodj” elvû politizálás XXI. századi változata, ahol már a csatákat nem karddal és fegyverekkel vívják, hanem a tömegmanipuláció és a médiumok eszközeivel, azonban az ilyen hadviselés eredménye épp olyan károkat okoz az országnak, mintha az igazi háború lenne.

Látnunk kell végre, hogy ebben a típusú „demokráciában” a választók egy színházi elõadás részesei, ahol is a színészek a politikai elit „tehetségei”, a közönség azok meglévõ vagy a potenciális pénzdonorai, és mi választópolgárok csak valahol a színpad hátsó részén, mint díszlet kapunk helyet. Aki a mostani körülmények között „befutott” politikus lett, pozícióját csakis pénz illetve hatalom éhségének „köszönheti”, hiszen aki a pénzvilágot (nem a választókat!) nem szolgálja ki, azt rövid úton kiejtik a sorból. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy aki valóban tenni akar a politika megtisztításáért és hazájáért nagyon hamar vastag betonfalakba ütközik.

Sokáig nem hittem volna, hogy a rendszerváltás után lassan 20 évvel itt fogunk tartani. Ahelyett, hogy valamiféle össztársadalmi megegyezés, a hosszútávú célkitûzések felé igyekeznénk, hagyjuk magunkat befolyásolni elõre megtervezett, rövidtávú, egyéni érdekeket szolgáló kommunikációs hadjáratoknak. Egyes médiumok feladata az, hogy elvonják a figyelmünket és értelmünket a valós, sokkal súlyosabb problémáktól, igazságokról, és elsorvasszák gondolkozásunkat egy olyan szintre, amelyen a többséget már pofon egyszerûen lehessen pórázon vezetni. A végletekig egyoldalúvá alakított gondolkozásra már a tények sincsenek hatással, sõt sokszor a családi illetve baráti kapcsolatokat is kikezdi. Ki merem jelenteni, hogy Magyarország néhány hatalommániás, félõrült politikus, illetve nagyon sok, a telhetetlenül korrupttá vált ember áldozatává, illetve túszává vált.

Szakdolgozatírás idején találkoztam Burgio pápai nuncius által írott jelentésekkel, amelyeket 1526-ban, közvetlenül a mohácsi csatavesztést megelõzõ idõszakban küldött Rómába. Ezek alapján így összegezhetjük az akkori állapotokat: Magyarországon nincs pénz, nincs katona, nincs fegyver, nincs rend, nincs fegyelem, nincs erõs hatalom; de van: széthúzás, veszekedés, hatalmi viszálykodás, tehetetlenség, tétovaság, kapzsiság, önkény. Azt hiszem, mindenki megértheti a közel 500 éves sorok – megdöbbentõ módon – napjainkban is aktuális üzenetét.

Örök optimista és idealista emberként hiszem azt, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor az emberek a homlokukra csapnak és megértik, hogy a mai „nagyok” évek óta hazugságokkal és megvalósíthatatlan ígéretekkel etetik õket, és nem szavaznak többé, ezekre a hatalomért reszketõ életmûvészekre.